Tavaly volt egy sablonom, ami lényegében kész volt. Hiányzott róla két sor leírás meg egy borítókép, semmi több. Tudod, meddig hevert így, szinte készen, kiadatlanul a gépemen? Hónapokig.
Mindig akadt egy ok, amiért még nem adtam ki. Egyik héten a színek nem tetszettek, a másikon úgy gondoltam, előbb forgatok hozzá egy bemutatóvideót, aztán meg jött valami sürgősebb, és a sablon szépen csúszott hátrébb a sorban. Végül kihozott valaki más egy nagyon hasonlót, és elvitte azokat az embereket, akiknek én már hónapokkal korábban odaadhattam volna a sajátomat.
Na, akkor néztem szembe azzal, amit addig ügyesen kerülgettem. Nem a másik készítő vert meg a jobb termékével. Én ültem rá a sajátomra addig, amíg el nem úszott a lehetőség.
Önszabotázs és halogatás: így gáncsolod el magad észrevétlenül
Önszabotázsról mindenkinek valami látványos jut eszébe. Pedig a legtöbb kár nem így keletkezik. Sokkal inkább úgy, hogy reggelente meghozol egy csomó apró, ártalmatlannak tűnő döntést, és ezek közül jó néhány csendben visszahúz egy kicsit.
A halogatás ráadásul ravasz, mert sokszor nem is halogatásnak néz ki. Néha igényességnek álcázza magát, hogy „még csiszolom egy kicsit, hadd legyen rendben”. Néha meg óvatosságnak, hogy „megvárom a jobb pillanatot”. A vége mindig ugyanaz, vagyis a dolog ott marad félkészen, te meg jó érzéssel csukod le a laptopot, mert hát egész nap pörögtél.
Ismered ezt az állapotot? Én sajnos nagyon jól.
A „majd ha készen állok” csapdája
Van egy csendes kis hazugság, amit szinte mindenki bevesz. Az, hogy egyszer majd eljön a pillanat, amikor készen állsz. Amikor lesz elég időd és elég nyugalmad ahhoz, hogy végre belevágj.
Csak az a baj, hogy ez a pillanat magától soha nem jön el. Mindig lesz egy újabb dolog, amit előbb meg kéne tanulni, egy újabb hét, ami épp rosszabbul jött ki, egy újabb indok, ami pont elég jónak hangzik ahhoz, hogy halaszd a lépést.
És itt jön a lényeg. Minden ilyen apró döntés egy elágazás. Reggel ránézel a naptáradra, vagy nem nézel rá. Nekiülsz a fontos dolognak, vagy görgetni kezded a feedet „csak egy percre”. Külön-külön egyik sem tűnik nagy ügynek. Mégis ezekből az apró elágazásokból áll össze, hogy hol tartasz fél év múlva. A belső versenytársad pontosan ezeken a pici döntéseken ver meg, nem egy nagy, látványos csatában.
Akaraterő vagy rendszer: melyik tart ki tényleg?
Az első ösztönöd valószínűleg az, hogy ezúttal jobban összeszeded magad, lesz benned több fegyelem meg motiváció. Ismerem, én is ezzel kezdtem.
A gond ezzel az, hogy az akaraterő olyan, mint egy lufi. Reggel jó nagyra fújod, napközben aztán szép lassan szivárog kifelé belőle a levegő, estére meg ott a lottyadt maradéka, ami már semmit nem bír el. Pont akkor hagy cserben, amikor a legnagyobb szükséged lenne rá.
Vegyünk egy egyszerű példát. Ha az ébresztő ott csörög az ágyad mellett, félálomban lenyomod és visszaalszol. Ugyanaz az ébresztő, ha a szoba másik végébe teszed, kiránt az ágyból, mert oda kell menned kikapcsolni. Semmivel nem lettél fegyelmezettebb. Csak megváltoztattad a környezetet úgy, hogy ne az aznapi lelkiállapotodon múljon a dolog.
Na, és pontosan ezt csinálja veled napi szinten egy jól felépített rendszer. Úgy állítja be körülötted a környezetet, hogy a jó lépés essen kézre, a rossz meg járjon egy kis macerával.
Hogyan építs olyan rendszert, ami akkor is dolgozik, amikor te nem?
Engem nem a fegyelem mentett meg, mert abból sosem volt sok. Egy működő rendszer mentett meg, ami a rossz napokon is a helyén tartott.
A kiindulópont nálam mindig ugyanaz. Semmit nem tartok fejben. Minden ötlet, feladat és határidő egy helyre kerül, mert amíg ezek a fejedben köröznek, addig folyamatosan elvisznek egy adag figyelmet úgy, hogy közben semmi hasznuk. Erről részletesen is írtam itt: Az agyad nem tárhely: hogyan csökkentsd a fejben tartás kínját egy egyszerű rendszerrel.
Aztán hetente egyszer leülök egy fél órára, és előre eldöntöm, mi a következő pár nap fontos lépése. Így amikor reggel leülök dolgozni, nem ott kezdem, hogy „na, mihez is kezdjek”, mert erre a kérdésre a hét eleji önmagam már válaszolt helyettem. A reggeli énemnek csak végre kell hajtania, és pont ez a lényeg, mert ő az, aki a leghamarabb keresne kifogást.
Semmilyen különleges szervezőtehetség nem kell hozzá. Pár jól belőtt szokás többet tesz érted, mint bármennyi reggeli fogadkozás, mert a szokás akkor is viszi a dolgát, amikor épp semmi kedved az egészhez.
Miért árt, ha folyamatosan másokhoz méred magad?
A végére hagytam a részt, amit a legnehezebb megfogadni. Hagyd abba a folyamatos méricskélést másokhoz. Amíg azt számolgatod, ki jár előrébb nálad, addig pont arról az egy emberről veszed le a szemed, akin tényleg múlik a dolog, vagyis magadról. Erről és a vállalkozói fejekben lakó sárkányokról külön is írtam, érdemes elolvasni: Vállalkozói sárkányok: a 3 fej, ami minden mikro-vállalkozót megeszik (ha hagyod).
Hogyan győzd le a komfortzónát egy működő rendszerrel?
Ha eleged van abból, hogy fél évente ugyanott találod magad, akkor ez a szöveg ne maradjon meg egy jóleső reggeli olvasmánynak a kávé mellett.
Ezért csinálom a Notion Edzőtábort. Nem feltételezem rólad, hogy gyenge vagy. Egyszerűen tudom, hogy egyedül a legkönnyebb visszacsúszni a régi kerékvágásba, és néha kell egy külső keret, ami nem veszi be a kifogásaidat. Öt hét alatt nem egy újabb motivációs löketet kapsz, ami péntekre úgyis elpárolog. Sokkal inkább felépítünk együtt egy rendszert, ami akkor is dolgozik helyetted, amikor te épp nem vagy formában.
👉 notionmagyarul.hu/productivity-bootcamp-notion
A belső versenytársadat úgysem fogod kiiktatni, hiszen te magad vagy az. De rá tudod venni, hogy melletted dolgozzon, ne ellened. Ehhez nem több akaraterő kell, csak egy keret, ami a rossz napokon is megtart. A többi onnantól már tényleg csak matek.
